Prologue

Sziasztok!

Igazából, hatalmas, nagy betűs köszönetet szeretnék mondani, hiszen a blog jóformán csak ma nyílt meg és semmi nem volt rajta, de máris többen pipáltatok és 100+ néztétek az oldalt, amiért hálás vagyok. Álmomban nem gondoltam volna, hogy tetszeni fog a történet. Ja, igen..az alaptörténet, egy könyv alapján született, melyekben egy lány hasonló körülmények között élt, de semmi sem másolt a történetben, és nem is valóság, saját képzeletem szüleménye. Igaz, nem szokványos, lehangolt és szomorú hangulatú ahogy az elején tűnik, de később minden meg fog változni. A szereplők tulajdonságainak valtoztatásának jogát fenntartom, a történet tartalmazhat helyenként trágár szavakat, esetleg +18-as részeket, de ilyenkor mindig szólni fogok. A csatolt zenék nem mindig kapcsolódnak majd, de mind, külön - külön nagyon sokat jelentenek számomra. Szóval, szerintem, nem kéne tovább jártatnom a számat, remélem tetszeni fog a prológus. Jó olvasást, pipákat, megjegyzéseket szivesen fogadok.

Love, WG

I just started living

-Engedj el! – üvöltöttem torkom szakadtából, és igyekeztem minél messzebb kerülni tőle. Belefáradtam ebbe, a folytonos veszekedésbe, a meg nem szűnő üvöltözésbe, a bántó szavakba. -Végeztem. – keltem ki magamból. Most először voltam képes megmondani mit gondolok, – és bár jól tettem, utána azonnal meg is bántam.

-Ki van zárva. – rántott vissza a hajamnál fogva, körmeit fejbőrömbe mélyesztve. Olyan erővel tette, hogy éreztem a vért, ahogy végig folyik a tarkómon. Mefogta a konyhapulton heverő serpenyőt, és hatalmas erővel sújtott le hátamra, ami összegörnyedt és erőtlenül a földre hullott. Már csak egy test voltam, amelyből a lélek már hiányzott. Levegőért kapkodva szabadultam ki kezei közül, testem remegett a félelemtől, könnyeim fátyolként takarták el a világot. Feltápászkodtam, és lassan, lépésenként próbáltam tőle egyre távolabbra araszolni. Rühelltem, mikor így viselkedik velem, hiszen oka sincs rá. Mindig talált valami kifogást – néha csupán annyit, hogy levegőt veszek. Lábaim a földbe gyökereztek, ott álltam a szoba közepén, várva hogy újra bántson. 

-Ne bánts, könyörgöm!-csúsztam le a fal mentén, kérlelve. Nem bírtam tovább. Engem bámult, szemei szikrákat szórtak, tudtam, ha tehetné megölne. Tekintetem a csuklómra tévedt, ami még mindig lila volt. Könny szökött a szemembe, ahogy minden emlék bevillant, percről - percre. Éles fájdalmat éreztem az oldalamban. Belém rúgott, testem összerezdült, megrökönyödtem. Sírva zuhantam össze. Vártam, hogy mikor viharzik el, mint minden veszekedésünk után, vártam az ajtó csapódást. Erőt vettem magamon, letöröltem a könnyeimet, megigazítottam a tépett ruháim, s próbáltam elállítani a vérzést fejemen, miközben újra a sírás kerülgetett. Számtalanszor elhatároztam már, hogy magam mögött hagyok mindent, de eddig nem voltam elég erős és úgy érzem ez már végleges. Ez a jó döntés? Nem voltam benne biztos, de valahol belül éreztem, hogy valami új, valami jobb vár rám, ha elmegyek.